Egyáltalán nem tartozik az oldal témájához, (aminek még mindig nem kreáltam dizájt), hacsaknem annyiban hogy végülis sport.
Egy valós emlék a múltból.
Kilencvenes évek elejéről van szó, a világlátásunk itthon épphogycsak változott, rengeteg dolog történt nem csak technikai szinten. Az akkori iskolában én még egy csenevész, kissé problémás de nem annyira feltűnő gyereknek számítottam. A triál és az extrém kerékpározás csak pár évvel később vált az életem részévé, a (mára már elmúlt) kigyúrt állat mivoltom még hírben sem volt. Ennek ellenére néhány sportjellegű dologban sokkal jobb voltam a többieknél, bár ezt ritkán mutattam meg. Mozgáskoordinácó, ötven felülés lazán, egy perc alatt izzadás nélkül, magasugrás, gerelyhajítás például.
Utóbbi kettőről van két olyan mélyebb emlékem, ami a testnevelés tanárunk hülye hozzáállása miatt vezetett nálam érdektelenséghez a sport iránt. Durván mondva, egy kivételező gyökér volt. Az egyik srácot ajnározta, mindenben előrébb hozta, atlétikára akarta felkészíteni, ha bármit meg kellett csinálni, akkor ő volt az alap, ha valaki netán valamit jobban csinált nála, akkor a tanár bagatellizálni kezdte a jobban teljesítőt. Az én példám a magasugrással kapcsolatban a következőképpen alakult; Ballábas vagyok, nem pejoratív értelemben. Ugrásoknál azt használom. A kalsszikus, ollózásos –tehát nem az olimpián látható háttal ugrós– technikával egy ívben, oldalról futsz neki a lécnek, majd lábat átemelve ugrassz át. Jobbról indítva optimális a ballábasoknak. Akkor a suliban mindenki a jobb oldali sorban állt. Az ajnározott srác is. Ugráltunk, történt néhány lécleverés stb. A srác nem ugrott kiemelkedőt (meglepő?). Egyszercsak eszébejutott a tanárnak, előfordulhat hogy valakinek jobban megy a másik oldalról jobb lábbal. A srác átment. Majd szinte egyszerre mindenki. Én egyedül ott áltam jobb oldalt, szinte megszégyenítve, majd óvatosan átsomfordáltam a másik oldara. Ennek ellenére így is ugyanúgy ment mint a srácnak, még a hátas technikát is csak ketten próbáltuk meg. Senkit nem érdekelt. Ő meg lett dicsérve, én lesajnálóan inkább nem. Valószínűleg már csak én emlékszem erre.
Gerelyhajítás. Itt már csak a gyerekkel foglalkozott a tanár, a többiek csak ott voltak, leginkább nézőként. Ezt nem a teremben, hanem kint az udvaron tartottuk, ott ahol a távolugró homokos medence is volt, a végénél egy nem túl magas kerítéssel. Én ott tartózkodtam. Dobáltak, tanította a helyes technikát, néztem. Egyszer csak a kivételezett srác átdobta a kerítésen a gerelyt. Megfogtam, és jóval mögéjük visszadobtam. Nem kicsit el lettem küldve a fenébe mert veszélyes, eltalálhattam volna bárkit, és különben is mit képzelek. Ismétlem, jóval mögéjük, mindenki felett. Így is akartam. Teljesítményben ehhez képest sehol sem volt a srác, és tudtam hova fog érkezni.
Akkoriban ölték meg Ceauseskut, nagy balhék történtek Romániában, elég sokan menekültek át hozzánk. Az osztályunkba is került két lány. Az egyikükkel jóban voltunk –mint kb. a kirekesztett alterosok– a másik viszont más életet választott, rendkívül szép, hosszú szőke hajú kislánynak tartották. Ugye szokás szerint minden tanár megkérdezte tőlük milyen tanulók voltak otthon. Mindkettő négyes-ötös. Természetesen úgy is álltak hozzájuk. A szép lányka rendesen ki is használta a helyzetet, kivételezettek közé tartozott, mindig jobb jegyeket kapott. Mi tudtuk amit más nem, mivel a barátnőnknek számító lány elmesélte. Romániában az osztályozás nem 1-5 rendszerben zajlott, hanem 1-10. Az ötös és alatti jegyek már nagyon gyengének számítottak. Míg az egyik lány átszámította az osztályzatát –nem nehéz– a szőke csak arról beszélt, hogy ezt így nem nagyon lehet megtenni, de négyes-ötös. Csakhogy ő nem számította át, tehát valójában gyenge, nagyon gyenge tanulónak számított otthon. Persze történetünk főszereplője, a szép lány azért idővel össze is szedte magát, és némileg jogosan sikerült továbblépnie a felsőoktatásba.
Szépsége, és a többi lánynál fejlettebb testisége miatt nagyon sok hímnemű akart a kedvében járni. A tanárok sem voltak kivételek. A fentebb már említett testnevelésoktató is. Csak kicsit túlzásba vitte. Többször tartózkodott a lánnyal a szertárban mint mi... Balhé, majd kirúgták.
Az már egy más történet, hogy a másik tesnevelés tanár ezután az osztályfőnökünk lett, abból az iskolából róla tudok a legjobb emlékeket felidézni. Viszont pár év múlva a kollégája mégis visszatért.
Akkor egyik évfolyamtársam sem érte még el a tizennyolc éves kort.
Szóval a Kiss László féle erőszakolós történet nem egyedi. Nemcsak ötven, de húsz évvel ezelőtt ugyanúgy eltussoltak ilyen dolgokat. Ilyeneket védeni NEM SZABAD, abszolút megérdemlik ha kirekeszti őket ezeket a társadalom. Ha már a mai politikai erő nem teszi.
